• Himnusz

    A himnusz eredeti jelentése istenhez fohászkodó, imaszerű ének. Ősi kultúrákban gyakran találkozhatunk ilyen imákkal, a vallásos költészet egy nagyon régi műfaja. A nemzeti himnusz egy hazafias ének, és általában fontos jelképe egy országnak, akárcsak a nemzeti zászló.
     
    A Himnusz kottája
     

     

    Története

    A magyar himnusz szövege 1823-ban született Kölcsey Ferenc, reformkori költő tollából. A mű nyilvánosság előtt 1828-ban jelent meg. Zenéjét pedig Erkel Ferenc szerezte 1844-ben. Először a nagyközönség előtt a budapesti Nemzeti Színházban mutatták be, szintén 1844-ben.
     
    A magyar alkotmányba azonban csak 1989-be került bele a Himnusz. Hivatalosan 1903-ig az állami himnusz megegyezett az osztrákkal, Joseph Haydn „Gott erhalte” című művével. A magyar himnusz az egyetlen himnusz, ami 1989-ig nem volt kötelező érvényű államilag vagy törvényileg - a magyar nemzet tette valódi humusszá.
     
    Egy városi legenda szerint az ’50-es években Rákosi Mátyás, pártfőtitkár egy új, „szocialista himnuszt” szeretett volna íratni, és ennek megalkotására Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt bízta meg. Kodály állítólag csak annyit mondott a felvetésre: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz”. Így végül nem bolygatták többet az ügyet.
     
    A Himnuszt gyakran az a vád éri, hogy túl szomorú, nem elég pozitív hangvételű. Sokszor sportolók panaszkodnak, hogy más országok himnuszához képest a miénk túl komor, siránkozó, ezáltal nem ösztönzi őket eléggé a versenyben. Korábban egyébként gyorsabban játszották a himnusz tempóját, de az I. világháborús vereség és a trianoni békediktátum után lelassították.
     

    A Himnusz mint vers

    Kölcsey versének óda a műfaja, azon belül pedig himnusz. Keretes szerkezetű mű, amelynek első és utolsó versszaka ima, fohász Istenhez. A többi versszak pedig a múltat és a jelent hasonlítja össze. Az első versszakok pozitív momentumokat hoznak elő a magyar történelemből: a honfoglalást, Mátyás király hadjáratait. Az ezeket követő versszakok pedig szomorú eseményekről szólnak: tatárjárásról, török veszedelemről, belső viszályokról. Ezután a múlt és a jelen képei összemosódnak. A vers végén ismét felzeng a fohász, azonban a jelentés itt módosul – az áldás felcserélődik szánalommá.
      
     
    A himnusz partitúrájának kézirata  

    A himnusz szövege

    KÖLCSEY FERENC 
    HIMNUSZ 
    A MAGYAR NÉP ZIVATAROS SZÁZADAIBÓL
     
     
    Isten, áldd meg a magyart
    Jó kedvvel, bőséggel,
    Nyújts feléje védő kart,
    Ha küzd ellenséggel;
    Bal sors akit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhődte már e nép
    A múltat s jövendőt!
     
    Őseinket felhozád
    Kárpát szent bércére,
    Általad nyert szép hazát
    Bendegúznak vére.
    S merre zúgnak habjai
    Tiszának, Dunának,
    Árpád hős magzatjai
    Felvirágozának.
     
    Értünk Kunság mezein
    Ért kalászt lengettél,
    Tokaj szőlővesszein
    Nektárt csepegtettél.
    Zászlónk gyakran plántálád
    Vad török sáncára,
    S nyögte Mátyás bús hadát
    Bécsnek büszke vára.
     
    Hajh, de bűneink miatt
    Gyúlt harag kebledben,
    S elsújtád villámidat
    Dörgő fellegedben,
    Most rabló mongol nyilát
    Zúgattad felettünk,
    Majd töröktől rabigát
    Vállainkra vettünk.
     
    Hányszor zengett ajkain
    Ozman vad népének
    Vert hadunk csonthalmain
    Győzedelmi ének!
    Hányszor támadt tenfiad
    Szép hazám, kebledre,
    S lettél magzatod miatt
    Magzatod hamvvedre!
     
    Bújt az üldözött, s felé
    Kard nyúlt barlangjában,
    Szerte nézett s nem lelé
    Honját e hazában,
    Bércre hág és völgybe száll,
    Bú s kétség mellette,
    Vérözön lábainál,
    S lángtenger fölette.
     
    Vár állott, most kőhalom,
    Kedv s öröm röpkedtek,
    Halálhörgés, siralom
    Zajlik már helyettek.
    S ah, szabadság nem virul
    A holtnak véréből,
    Kínzó rabság könnye hull
    Árvák hő szeméből!
     
    Szánd meg Isten a magyart
    Kit vészek hányának,
    Nyújts feléje védő kart
    Tengerén kínjának.
    Bal sors akit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhődte már e nép
    A múltat s jövendőt!